1981 havas novemberében, Tapolcán hozott világra Édesanyám. Azzal szoktam viccelődni, hogy már akkor megjelölt a Sors, hogy lesz valami közöm a zenéhez… Ugyanis vérző füllel születtem. Császármetszéssel. S picit megszaladt a szike.
Tanulmányaimat már a fészkes fővárosban kezdtem, itt is lakom a városban, már több, mint húsz esztendeje. Még általános iskola mellett kezdtem el gitáron játszani. Lusta dög voltam sajnos, pedig Török Tibor tanár úr igazán küzdött értem… Aztán négy év után letettem a hangszert. Legalábbis hivatalosan, mert titokban
azért fejlesztgettem magam s meg- tanultam fűrészelni az akkordokat. Kellett ez nekem a sok walzer és pastorale után. De ma már tudom, mit is jelent a klasszikus zene ismerete. Hálával tartozom szüleimnek, amiért nem hagyták, hogy magam döntsek akkoriban. Lehet, hogy most nem játszanék a hangszeren. Bár, az ember csak felismeri egyszer a „Személyes Történetét”… Csak kérdés, hogy mikor.
A gimnáziumban, mikor már nem volt osztálytársam Dani – mivel előtte nyolc esztendőn át együtt koptattuk az iskolapadot – , nos, akkor jött az ötlet, hogy kéne nekik a bandába egy basszusgitáros. Persze! Az is lettem hipp-hopp. Bár hangszerem még nem volt... A tudásomról szót sem ejtve. Majd megkaptam életem első basszusgitárát (amennyibe akkori- ban került, közel annyi most egy húr- készlet a jelenlegi hangszeremre) s elkezdtem pengetni a vastag hú- rokat. Így alakult meg az Adenoma zenekar, Golopencza Ádám dobossal, Torres Dániel gitárossal és jómagammal. Igyekeztünk lázadni, igazi tizenéves módjára... Majd, mikor már úgy éreztem, szánalmas, amit mű- velek, beiratkoztam újra zene- iskolába, immáron önszántamból. Szőke-Tasi Zoltán volt a tanárom. Rengeteget tanultam tőle. Elsősorban azt, hogyan tisztelje egy basszusgitáros a zenét, mit és miért és mikor tegyen. Rengeteg alapot tanultam nála. Teljes szívemből sajnálom, hogy ő már ezen sorokat nem olvashatja… S hogy nem érte meg az első általam basszusgitározott nagy- lemez kijövetelét. Mindent köszönök, Zoli! Később lett egy másik tanárom, Szász Sándor, aki mellett elszaladt a fantáziám, sok olyan dolgot tanulhattam vele, amit mindig is szerettem volna. Nyitott volt az út többféle műfajra, stílusra. Szerettem. S hirtelen választanom kellett… Sopronba kerültem, hónom alá kaptam a hangszereim s elkezdtem egyetemi tanulmányaim. Melyek sok mindenről szóltak, sokat tanultam, sokat láttam, tapasztaltam, éreztem, fogtam fel újra vagy először… Valami azonban ott nem érdekel senkit: történetesen, hogy miért rohangáltam gitárral a hátamon a vonatot várva, vagy azzal megérkezve a Leghűségesebb Városba. Volt egy tervem. Edzeni sokat, ugyanis szerelmese vagyok a capoeirának is, világot látni, „picit” új életet kezdeni. Elhatározásom nem ismert félelmet és marasztalást. Mígnem Dani barátom egy este, mikor kikísért a vonatra a Keleti pályaudvaron, beszélgetett velem egy órácskát. Megkért, hogy ne menjek most Portugáliába… Ugyanis szeretné, ha vele játszanék a zene- karban, amit épp most verbuvál össze. Volt egy tervem. De volt egy régi álmom… S ez egyszer nem én futottam az Álom után, hanem az Álom kért meg engem személyesen, hogy ugyan, higgyem már el, hogy Ő, bizony Ő áll előttem. Köszönöm Istenem! Matyival addig a napig egyszer találkoztam, a két ütőst, Pogeszt és Szabit nem is ismertem. De már az első alkalommal, mikor együtt zenéltünk, szavak nélkül értettük egymást s éreztem, hogy ez a társaság azért jött létre, hogy megmutathassuk, mi lakozik szívünkben, lelkünkben. Nos, igen. Köszönöm Nektek, srácok! Köszönöm Veni Styx! Hogy mi az én „Személyes Történetem” valójában? Ahhoz még nem vagyok elég bölcs. De ahhoz, hogy felismerjem s mára biztosan tudjam: ez a zenekar, ez a nagylemez, ezek az emberek, akik a barátaimmá váltak, része kellett legyen ennek a bizonyos Történetnek… Ahhoz csak annyira kell bölcsnek lenni, amennyire jelenleg el- mondhatom magamról. Szóval alig…
(www.venistyx.hu-ról) |